http://www.szabadfold.hu/lakohelyem/igy_eljunk_szaz_evig
2012. JANUÁR 24., szerző: Balogh Géza
Nem vagytok ti emberek! – így dorgál bennünket Gyürében Zsoldos Ferenc, miközben nyakán kidagadnak az erek, mert egy többmázsás beton cefréskádat próbál a helyére billenteni. Egyedül, mert mi ketten, a fia és jómagam már feladtuk, de az öreget nem olyan fából faragták. Pedig benne van már a korban: tavaly őszön múlt százéves.
Zsoldos Ferenc tavaly ősszel múlt százéves
Fotó: Németh András Péter
Gyüre kicsi falu Vásárosnamény közelében, a Tisza partján, itt látta meg a napvilágot Ferenc bátyánk. Nyolcan voltak testvérek, ő a hetedik. Egy lány és hét fiú, s mindegyik szakmát szerzett. Apjuk jó gazda volt, ötven hold földdel, de úgy tartotta, a szakma biztosabb. Hetedik fiát asztalosinasnak adta, Kisvárdán, a nagy hírű Binó mesternél tanult.
– Szigorú ember volt, de megtanította velünk a szakmát – emlékszik a nyolcvanöt-kilencven évvel ezelőtti időkre Ferenc bátyánk, miközben a műhelye felé terelget bennünket.
Ez viszonylag fiatal: a házzal egyidős, 53-ban épült. Addig a folyó másik partján, a felesége falujában, Tiszaviden laktak, de itt több munka ígérkezett, meg a telek is ingyen volt, hát ide építkeztek. Persze az összes famunkát ő készítette, mint ahogy a faluban is majd minden ajtó, ablak az ő kezét dicséri.
– Szerettem volna, ha Barna is annak áll, de nem akarta – néz rám meg a fiára, akiből végül etnográfus lett meg a nyíregyházi rádió főszerkesztője. Az se kutya, de azért egy asztalos Gyürében…!
Igaz, nem sokáig asztaloskodhatott ő se a szülőfalujában. Jött a téesz, amit egyetlen porcikája se kívánt, vette hát a betyárbútort, meg se állt Debrecenig. Élte a szabolcsi, beregi emberek kétlaki életét: hét közben a város, hétvége meg otthon, a kertben. Mert nehogy azt higgyük, hogy a szabolcsi kőművesek, ácsok, asztalosok pihenni jártak haza! Várta vagy kétszáz almafája, az pedig tömérdek munkával jár. Még szerencse, hogy volt egy szép kis szőlője is kint a „hegyen”, ahol kipihenhette magát. A ka¬pálás, permetezés, koccsolás közben.
A szüret igazi ünnep volt valóban. Akkor a beregi rokonok is átjöttek a Tiszán, tanárnő lánya, a felesége kacsát sütött meg húslevest főzött. S akkor még egy kis pálinka is lecsúszott. Sőt később, a felesége tizenöt évvel ezelőtti halála után is jó darabig. Reggel egy stampedli szilva, egy pohár paradicsomlé, aztán egy kis munka, majd a früstök, és az elmaradhatatlan kávé. Ma is jó az étvágya, de a kedve nem mindig: a pálinkát már nem veszi be a gyomra.
– Nem is élem én ezt már túl! – sopánkodik, aztán sorra veszi a műhelyben az asztalosszerszámait. Gyaluk, fűrészek, fúrók, vésők sorakoznak a padon, fénylik mind, látszik, hogy használatban vannak.
A múlt héten is csinált két kisszéket – csak a lábak kifúrása eltartott fél nap! De elkészült, és az egyiket nyomja is a kezembe:
– Ajándék – mondja. – Majd megemleget róla.
